Fájdalmas ráébredés...

Letöröltem azt a kósza könnycseppet és elkészültem.. Nekem most azonnal  látnom kell édesanyámat,mert így csak mindketten még jobban tönkre megyünk! Türelmetlenségemből adódóan el is indultam egy jókora gyomorgörccsel. A buszon ülve saját magamban csak a mondandómat fogalmaztam... Kíváncsi leszek,hogy fog reagálni rám... Remélem nem fog velem kiabálni és nem fog a lelkembe taposni... Ilyen téren elég volt édesapám! Lassan azt vettem észre,hogy már a kórháznál vagyok... Majdnem a buszon is maradtam!

Épphogy sikerült leszállnom róla,de ezzel együtt siettem be a kórházba... Ahogy megpillantottam a lépcsősort rosszul lettem,de végül belevágtam... Csak mentem és mentem. Mire felértem az emeletre már teljesen kifáradtam. Utálom a lépcsőzést,viszont a liftet még jobban! Egy kis pihenő után egyenesen mentem végig a folyosón! Soha végét nem érő menetelésnek tűnt... Végül megtaláltam a kórtermet,ahol ő van. Óvatosan kinyitottam az ajtót és közben a szívem hevesen vert... Édesanyám egyből sírni kezdett,ahogy meglátott... Ezzel együtt én is és csak odaszaladtam hozzá majd szorosan magamhoz öleltem... Nem akartam elengedni őt... Egymás vállán nagy zokogásba kezdtünk.  Közben megsimogatta a fejem és egy puszit nyomott a homlokomra. Kezdtem megnyugodni,hogy ő legalább velem van és egyre jobban bántam azt amit mondtam...
-Úgy sajnálom... Csak egyszerűen kibuktam...~toltam el magamtól.
-Kicsim... Hallottam mi történt, így megértelek!~húzott vissza magához.
-Mégis ki mondta el?~törölgettem a könnyeim.
-A nénikéd...
-Annyira felzaklatott...Most minden olyan rossz!
-Hm? Tudom... Majd helyre rázódunk,viszont apáddal a kapcsolatunk..
-Rájöttem...Most már nem is bánom,ha úgy alakul...De kérlek legyen békesség és ezek ellenére szeretném tartani vele a kapcsolatot,hogyha ő is akarja...
-Értem...De még mesélt nekem egy fiúról is... Mégis ki az?
-Senki...Nem fontos! Csak egy idióta...
-Idióta? Mi volt?~hajtotta el a szememből a hajam.
-Kikosarazott...
-Miért nem meséltél róla? Sosem mondtál semmit sem,hogy miként érzel bárki iránt...
-Mert én magam sem tudom!~fordítottam el a fejem.
-Mennyivel egyszerűbb lenne,ha nem lennének ilyen családi és pénzügyi problémánk... Akkor végre magadra is gondolhatnál és olyan lennél,mint a többi veled egykorú lány... Mindent mi rontottunk el...
-Ez nem igaz! Nem akarok ,,átlagos'' lenni... Jó nekem így,hisz ezért is szeretnek,mert más vagyok! Nem lett volna...Nem lenne ilyen életem,akkor biztos nem ilyen személyiségem lenne és épp,ezért nem bánom!
-Kicsim... Te vagy a legjobb dolog az életemben!
-A-Anya...~ismét sírni kezdtem.
-Olyan jó,hogy te vagy nekem!
-Olyan jó,hogy megbocsájtottál nekem! Maradj mellettem... Te vagy az egyetlen kiben megbízom!~bújtam jobban oda hozzá.
-Nincs semmi baj! Nyugodj meg...Anyu mindig veled marad!
-Ugye...Ugye nemsokára ki jössz a kórházból? Egyedül érzem magam!
-Remélem... Úgy tudom jövőhéten még bent kell maradni,de utána miénk a pálya!~mosolyodott el.
-Mi bajod volt?~néztem rá aggódóan.
-Csak egy rosszullét...Idegkimerültség volt az egész...
-Még ezt sem kérdeztem meg,mert csak úgy lehurrogtalak...Tényleg sajnálom,ami történt...
-Semmi gond...Hála Istennek... Majd most fogunk helyre jönni! Higgy nekem,Csibém!
-Hiszek neked...!
-Majd,ha kijöttem a kórházból csinálunk egy csajos napot...Egy olyan napot,ami csak a miénk!~nevetett fel.
-Igen! Csináljunk!~mosolyodtam el én is.

A lelkem végre megnyugodott és szívemről egy nagy kő esett le. Végre örömömben sírtam és nem bánatomban. Ezek után kitálaltam édesanyámnak azt ami eddig történt. Néha a fuldoklás jött rá...Kicsit ,,olyan'' téma volt és jött ilyen felvilágosításokkal. Picit fárasztó... Erről áttérve elmesélte,hogy találkozott édesapámmal. Nagyon fiatalok voltak,amikor megismerték egymást... Velem egyidősek lehettek...Mondjuk édesanyám volt egy lázadó típus még édesapám a csendes. Tipikusan ez az ellentétek vonzzák egymást! Végül jöttem én... Akkor olyan húszévesek voltak. Hamar betoppantam az életükbe nem mondom! Ezt eddig is tudtam és,ezért is éreztem azt,hogy egy hiba vagyok az életükbe,de ez mai nap eltűnt! Lehet apám életében igen,viszont anyám életében kevésbé...És nagymamám életében sem voltam! Ez nekem bőven elég,ha néhány embernek fontos vagyok... Végre vannak barátaim... Nekik is fontos vagyok... Már akinek! Már akinek... Castiel... Devil... Egyből ,,ők'' jutottak az eszembe! Majd folytatta a mesélést... Ahogy a múltban elmerengtünk jó hamar eltelt pár óra és észbe kaptam,hogy haza kéne menni. Elköszöntünk egymástól és egy nagy öleléssel búcsúztunk egymástól. Még megpuszilt megigazította a hajam és el is indultam. Még ki se tettem a lábam a kórház ajtaján már meghallottam egy ismerős hangot. Megint vele futottam össze...
-Szia... Hogy van a nagyapád?
-Hello... Hát megjegyezted?~mosolyodott el.
-Persze... Miért?
-Semmi... Azt hittem ilyen jelentéktelen dolgot nem jegyzel meg!
-Ez nem jelentéktelen!~néztem rá morcosan.
-Jól van...Felfogtam! Amúgy egész jól..
-Na ez remek hír!~mosolyodtam el én is.
Elkísért a buszmegállóba. Én csak szótlanul álltam majd megszólalt...
-Beszéltem Castiel-lel.
-És? Én mit csináljak vele?
-Akkor nem mondom el.
-Mégis mit?
-Már semmit...
-Direkt csinálod?
-Elég nagy őrültségbe ment bele...
-Huh?
-Van elég baja,de mindig csinál magának...
-Mégis miről beszélsz?~néztem rá furán.
-Ezek a mai lányok... Eléggé sötétek...
-NE CSINÁLD MÁR! Nem tudod az én nyelvemre is lefordítani?!~kérdeztem durcásan.
-Majd az idő megmutatja a választ,amit én nem adtam meg...!
Már megint jön ezzel az elvont szöveggel. Kikészít... Most miről hablatyol? Őrültség? Baj? Lányok? Idő? Whaaaa... Nem értem,hogy lehet ilyen barátja...
-Lysandre...Kérlek...
-Ohh...Már ennyi az idő! Nekem mennem kell... Szia!
-Ne már! Most itt hagysz?!
Erre a mondatomra a busz előttem termett. Kinyílt az ajtó és én csak a fehér hajú fiút figyeltem miközben léptem fel az egyik lépcső fokra... Bekapcsolt az agyam és dolgozni kezdett,majd leszálltam a buszról. A sofőr valószínűleg egy idiótának nézett... Ez ekkor nem érdekelt... Futni kezdtem Lysandre után és nehezen utol is értem. Lepetten fordult vissza hozzám.
-Hát te? Nem a buszon vagy?~nézett rám furán.
-Nem...~lihegtem.
-Mi az? Miért jöttél utánam?~kérdezte cinikusan.
-Castiel...Castiel otthon van?~kapkodtam a levegőt.
-Persze... De miért kérded?~válaszolt egy újabb buta kérdéssel enyhe szarkazmussal.
-Nem fontos... Kösz,hogy őszinte voltál velem!~néztem a szemébe.
-Ohh...Értem.~mosolygott rám kedvesen.
-Akkor én megyek!~köszöntem el tőle,de...
-Rendben... Ugye tudod hol lakik?
-Azt hiszem...~nevettem fel.
-Megmutatom neked,miként tudod levágni az utat,úgyhogy meg is jegyezd!~vigyorgott rám.
Némán mentünk egymás mellett,de nem is bántam... Kezdtem összerakni a darabokat...Ugye azt mondta,hogy őrültségbe ment bele... Mi lenne annál nagyobb őrültség annál,hogy Amber-rel köt alkut? Hm...Szerintem semmi... Ez már mazochizmus... ,,Van elég baja,mégis csinál magának...''? Ezt,viszont nem értem... ,,Majd az idő megmutatja a választ,amit én nem adtam meg...!''.. Ez sem értem.. Egy biztos... Nathaniel húgával alkotott valamit...Sőt mi több... Most már biztos,hogy ő Devil... Igen,csak Ő lehet az! Végre bevallom magamnak... Castiel Devil... Devil Castiel... Furán hangzik,de érzem a szívem mélyén,hogy Ő az! Lehet ez csak az én marhaságom,viszont vele is rendbe kell raknom egy-két dolgot! Várjunk csak... Miért kötött volna azzal a libával ajánlatot? Összeakart volna hozni a Szöszivel? Mégis miért? Miért kosarazott ki?

Értem... Rájött,hogy ki vagyok... Hirtelen megálltam és lehajtottam a fejem. Hátrálni kezdtem... Inkább mégsem akarok vele beszélni! Félek... Hiába mondogatom,hogy nem kell nekem szerelem... Ha egyszer... Egyszer... Beleszerettem... Szerelmes vagyok Devil-be... És úgy hiszem Castiel-be is!