A rút valóság...

Castiel rám nézett és arcáról hirtelen szégyenérzet látszódott. Elengedte édesapám kezét és elkezdett hátrálni. Azt hittem el fog menni és itt hagy vele,de helyette én léptem...
-Mit akar tőle?~nézett édesapámra komolyan.
-Nincs hozzá közöd!~jelentette ki az apám.
-Legyen...Elmegyek,de ha meg meri bántani a lányát én...
-Nem fogom...!
-Most végre elengednél!~elengedte a kezem.
-Remélem örülsz!
-Igen boldog vagyok...Most pedig elmegyek!~fogtam meg Castiel kezét.
-Mi a fene bajod van?!~ordítozott velem az apám.
-Az,hogy rohadtul nem figyelsz rám és édesanyámra! Hogy cserben hagytál minket és mindig csak a viszályt szítottad!~fordultam vissza hozzá.
-Én...? Várjunk mégis kinél vagy most?
-Közöd?~néztem rá dühösen.
-Annál a cafkánál?
-Nem mondom meg!
-Ne csináld ezt!
-Mégis miért ne? Én is tehetnék fel neked jó pár kérdést!
-Az a bolond némber beszélt be neked valami marhaságot! Na majd beszélek a fejével!
-NEM! Képzeld el nem vagyok hülye!
-Tessék?!~nézett rám kérdően apám.
-Kivel vagy?! Miért nem jössz haza időben? Hol vagy? Miért teszed tönkre anyát?~kezdtem sírásba törni.
-Senkivel és a munka...Amúgy meg nem én teszem tönkre!
-Jaj...Ne gyere ezzel a szöveggel! Hazug disznó vagy!
-Most már elegem van! Kinek képzeled te magad?!
-Huh?
-Mindig a te marhaságaid miatt veszünk össze...A tanitatás... Az eltartásod,de mindig én vagyok a rossz,ugye? Ha te nem lennél kevesebb gondunk lenne!
Ha te...Nem...Lennél? Itt már elkezdtem zokogni. Hogy mondhat ilyet...?! Annyira fáj... Tényleg egy idióta az apám!
-NEM ÉN AKAR--...!
Ekkor Castiel behúzott egyet az apámnak. Nem számítottam rá,de szerintem apám sem.
-HOGY MERÉSZEL ILYET MONDANI?! TUDATÁBA VAN ANNAK,HOGY MIKET BESZÉL?! EKKORA SEGGFEJT ÉLETEMBE NEM LÁTTAM!~teljesen pszichopata módba kapcsolt.
-Elég...!~fogtam meg a kezét,mert képes lett volna agyonverni...
-Maga tényleg undorító! Gyere...Menjünk!~ragadta meg Castiel a kezem,de én elengedtem.

-Ha ennyire nagy teher vagyok számodra,akkor mától felejts el! Megszűntem számodra létezni! Amúgy is tudom,hogy anyámon kívül van valakid...Mert mikor voltam otthon szerte széjjel volt dobálva női fehérneműk! Hát legyél boldog...El fogom mondani....mondani...!
Ismét zokogásba törtem ki és Castiel elráncigált. Nem is fogtam fel,hogy éppen merre vezet és hová visz,csak mentem mellette és törölgettem a könnyeim. Egyszer csak felpillantottam és láttam,hogy hozzájuk vitt. Nem értettem miért...
-Mi-Miért hoztál ide?~kezdtem abbahagyni a sírást.
-Ilyen állapotban nem engedhetlek haza!~nézett rám komolyan.
-De így is sokáig leszek!~hajtottam le a fejem.
-Nem baj! Gyere be!
Kinyitotta az ajtót és bementem hozzá. Leültem a kanapéra ami a nappaliba volt. Kicsit zavaró volt ez az egész helyzet... Addig amíg elment valamerre a házban én próbáltam megnyugodni és elfelejteni,ami most történt. Nem igazán jött össze! Mire felkaptam a fejem már mellém leült és egy zsebkendőt na meg innivalót hozott nekem.
-Miért...Miért foglalkozol velem?~kérdeztem félve.
-Jobban örültél volna,ha ott hagylak a fenébe?~nézett rám furán.
-Nem... Akkor tuti elcsapattam volna magam!
-Hülye!~vágott fejen.
-Most miért? Még lehet megteszem!
-Te tényleg bolond vagy! Szedd már össze magad!
-Könnyű ezt mondani...!

-Nézd...Az apád egy utolsó rohadék! Ne foglalkozz vele..Még arra sem érdemes!
-De...
-Nincs,de...Először életemben igazam van! ~vágott közbe dühösen,de mégis komolyan.
-Jó felfogtam.~kortyolgattam közben az innivalót.
-Amúgy nem baj,ha fog még jönni valaki?
-Hm? Kire gondolsz?!~kopogtatnak kint.
-Már itt is van!
-De ki?!
Elviharzott válasz nélkül. Mégis ki jött hozzá? Remélem nem valami meglepi ismeretlen partyarc...Elég volt mára mindenkiből! Na jó.. Egyedül a Vörös,akivel most jól el vagyok és támasz számomra.
-Szia,Angel!~nézett rám lepetten.
-Áhh..Szia Lysandre!
-Öhm...Castiel...Szerintem te valamit nem mondtál el nekem!
-Én sem így terveztem!
-Ha zavarok elmegyek!~mosolyodtam el erőltetetten.
-Nem arról van szó! Maradj nyugodtan.~nyugtatgatott Lys.
-Biztos?
-Tuti. Maradj a seggeden!~jelentetteki akaratosan Castiel.
Lysandre csak tekingetett ránk furán. Szerintem semmiről sem tud,viszont reménykedem,hogy nem érti félre a helyzetet,mert már csak az hiányzik! Castiel-ék szenvedtek az én jobb kedvre derítésemmel... Valahogy úgy éreztem nem leszek már többet önmagam... Úgy éreztem senkiben sem fogok megbízni... Hogy nem kell senki sem! Ez a nap olyan borzalmas pedig egész jól indult...! A fiúk tartották bennem a lelket. Ez valamennyi erőt adott. Olyan fél hét körül megszólalt a telefonom. A nénikém volt az,ezért fel is vettem.
-Szia... Ne haragudj,hogy még nem mentem.~csuklott meg a hangom.
-Nincs semmi baj! De azért szólhatnál,hogy késsel! Már halálra aggódtam magam...! Amúgy valami baj van? Olyan fura a hangod.
-Semmi különös...~hallatszik a két fiú hangja.
-Várjunk...Te most hol vagy,ha szabad tudnom?!
-Egy barátomnál...Vagyis kettőnél.~nevettem fel egy kicsit.
-Értem..Mégis mióta ismered Castiel-t?
-Huh? Én mióta...? Te mióta?!
-Ajh...Ez hosszú történet...
-Nekem ez nem tetszik!
-Ne aggódj..Nem rossz értelembe mondom.~nevetett fel ő is.
-Már megijedtem!
-Ne ijedezz nekem! Majd,ha hazajöttél elmondom.
-Rendben. Meddig maradhatok még?
-Olyan fél órát...Az még belefér.
-Oké. Akkor majd beszélek vele!
-Na puszi és vigyázz magadra! Ha netán rosszalkodik majd adok a pofijának!
-Jó...Jó!
Istenem hallani kellett volna a nénikém hangját... Végre felröhögtem és nagyon kellemes volt. Castiel-re néztem és szerintem a beszélgetésünk felét hallotta! Na ez is érdekes lesz. Kinyomtam a telefont és visszatettem a táskámba.
-Mégis kivel beszéltél?~kérdezte Castiel.
-A nénikémmel.
-Ohh...És ki a nénikéd?
-Hát...Öhm...
-Igen?
-Blair Clarkson. Így ismered?
-Banyek... Ő a nénikéd?!
-Igen... Miért?
-Kedvenc ügyfelem.
-Ügyfeled? Mi van?
-Szoktam neki segíteni... Például...
-Például?~kérdeztem kíváncsian.
-Gépeket szerelgettek...
-És vigyázol a kölykeire!~mosolyogva mondta Lysandre.
-Huh? Pont ezt nem akartam mondani!~fordult a fehérhez felé.
-Most mégis miért?~nevetett fel.
-Semmi.~ült le zavarában Castiel.
-De ez aranyos!~mosolyogtam rá.
-Milyen rocker vagyok már?! Istenem... Kiderül,hogy én valami tündérkeresztanyu vagyok,aki mindenkit megvéd és szeretet áraszt mindenfele...!
-Na jó... Szerintem ettől nem kell félned.~kuncogtam egy kicsit.
-Haha...HA!~fordította el a fejét.
-De,hogy keveredtél össze vele?
-Öhm...Ősök. Ismerték még annoról és haverok voltak meg minden... Szóval...
-Értem...Ezt nem tudtam. Végül kiderült,hogy mégsem vagy olyan gyökér!
-Kösz a bókot! De tényleg...Teljes lett az életem!~flegmázott.
-Örülök,hogy egy ilyen nagy dicső tetet vihetem végbe. Büszke vagyok magamra!
-Oké... Mikorra kell menned?~állt fel és rázta meg a fejét.
-Hétre.
-Akkor megnézem a mocim,hátha tudok vele kezdeni valamit ebben a röpke pár percben...Ha nem,akkor kicsit gyalogolsz!
-Busz? Csak mert van pé-!
-Mondom gyalogolunk!
-De az úgy messze lesz!
-Majd én tudom,oké?! Minek pazarolnál ilyen kis távra pénzt?
-Legyen... Nem ellenkezem veled!
-Jól teszed! Lys,te addig szórakoztasd vagy valami! Mindjárt jövök.
-Jól van...Menjél már!~nézett rám Lysandre.
Castiel lement a motorjához nem tudom mit csinálni vele. Valamit még beszélt...Magyarán körülbelül olyan fél órás beszédbe kezdett,hogy mi baja van,de én semmit nem fogtam fel belőle,viszont nem is érdekelt! Így hát kettesben maradtam Lysandre-rel...Kicsit kellemetlen vele...Lehet azért,mert még nem ismerem eléggé...Vagy már minden férfi közelében ezt fogom érezni?
-Amúgy mi történt veled,mert elég rosszul néztél ki mikor megláttalak?!
-Egy kis konfliktus...
-Ohh..Az nem jó. Castiel-lel?
-Dehogy!
-Akkor?
-Családi probléma.
-Anyukád?
-Is.
-Meg még mi?
-Apukám,de nem lényeg.
-Ha nem akarod elmondani megértem.
-Viszont nekem válaszolnál már végre? Egész nap csak ez járt az eszembe!
-Az amit tegnap mondtam?
-IGEN!
-Nos... Castiel-ről beszéltem...
-Eddig eljutottam én is.~nevettem fel erőltetetten.
-Öhm...Még valamit?
-Nem vagy valami beszédes!
-Mire vagy kíváncsi? Akkor elmondom...
-Komolyan mondod?~felcsillant a szemem.
-Igen. Mivel megbízik benned,ezért én is!
-Köztetek erős kötelék lehet!
-Az bizony! Kicsi korunk óta barátok vagyunk. Mindig egymás mellett voltunk... Igazándiból az elején szívózott velem,mert ilyen meg olyan vagyok...
-Nem vártam tőle mást.
-De valójában csak rávezetett arra,hogy ki is vagyok.
-Ki is vagy?
-Igen. A szüleink nagyon szigorúak...Voltak.
-Voltak? Ezt úgy érted,hogy..?
-Nem teljesen. Leigh és én maradtunk...Na meg az alkoholista édesapánk... Anyánkat tönkretette és miután meghalt már csak rajtunk maradt a sor.
-Istenem...Ez szörnyű!
-Volt úgy,hogy  vert minket. Azaz időszak borzalmas volt. Bátyám próbált tőle megvédeni... Úgy érezte helyettesíteni kell anyánkat... És még jó bátyám is akart lenni,viszont én ezt nem vártam el tőle. Egy nap megelégeltem és én léptem... Leigh-jel elszöktünk a nagyszüleinkhez... Több vita volt apánk és a nagyszüleink között,de végül ott nevelkedtünk fel. Most pedig,hogy felnőttünk megfordult a szerepünk. Eddig a nagyszüleink vigyáztak ránk ez ma már másként van. Hálás vagyok nekik,hogy mellettünk voltak és náluk élhetünk. Castiel-nek is az vagyok... Mostanában is sokat segít rajtunk.
-Mégis,hogy?
-Dolgozik...Hiába megyünk mi is testvéremmel,de nem elég és segít anyagilag. Nem vagyunk gazdagok... Nekünk ez nem adatott meg.
-Remek barát!
-Az. Örülök,hogy megismerhettem... Nekem már családtagnak számít!
-Amúgy aznap,amikor..
-Igaz is... Akkor a nagyapámhoz mentem.
-Beteg?
-Igen,de sajnos nem tudok mindig bemenni hozzá.
-Na...Kész vagyok!~szólt fel a Vörös.
-És?~néztem rá kérdően.
-Gyalogolunk!~vakargatta a fejét.
-Biztos nem lenne egyszerűbb...?!
-NEM! Khm...Lsyandre te jössz?
-Inkább kihagyom. Menjetek csak!~enyhe vigyort jelent meg az arcán.
-Rendben...Akkor menjünk... Így is késni fogok!
-Ezek után ez semmiség!
-Igazad van.
Elindultam Castiel-lel az otthonom felé. Végig fogta a kezem és vigyázott rám... Megnyugodtam a közelségében és melegség öntött el. Nem rossz ő... Csak nem értem miért akar vagánynak és menőnek feltűnni,amihez kihívóan kell viselkedni és bunkózni kell...Na meg lányokat hülyíteni...Ilyen áron miért? Ennyi erővel azt is feltehetném,hogy apám miért csinálta ezt? Vajon én vagyok a szüleim életében a legnagyobb hiba? Édesanyám is így gondolja? Ő őszinte velem,nem? Lehet magamat ámítom és ringatom álomba ezzel és ez mind hazugság mit állítok?!
-Min agyalsz,te gyógyegér?!
-Nem kell mindenről tudnod...!
-Fárasztó vagy.~forgatta a szemeit.

Kirázódtam ennek az értelmes beszélgetésnek hála a gondolataimból és fel sem tűnt,hogy mindenen átvágtunk és egész hamar hazaértem. Csupán csak tíz percet késtem. Meglepő módon ő közeledett felém...Pedig valamilyen szinten ez fordítva volt... Ennek hatására csak úgy megölelt és valamit motyogott magában,majd elment. Enyhe vigyor jelent meg az arcomon... Lelkem mélyén tudtam ez a vigyor az este folyamán semmisé fog válni...