Magányom elűzője...

Ezek a kérdések futottak át az agyamon,de édesanyám kíváncsisága mindig megzavart...Jobbnál-jobb dolgokra tért ki. Kezdtem attól félni,hogy már az esküvőmet tervezi. Ilyenkor úgy nem szeretném elszomorítani azzal,hogy még mindig nem érzem magam késznek egy kapcsolatra azután a fiú után...Igaz együtt vagyok valakivel,de az mégsem olyan,mint egy rendes kapcsolat. Talán ezért mentem bele könnyű szívvel...Viszont érzéseim úgy hiszem igaziak. Miután anyum kifogyott a témákból felmentem a szobámba. Ahogy beléptem megszólalt a telefonom...Nathaniel volt az írt egy SMS-t.
,,Ne aggódj miattam Angel! Minden rendben van itthon...Nem történt semmi különös,szóval ne félts! Még egyszer köszönöm,hogy ráébresztettél az igazságra. És..És az a pofon...Nagyon szégyellem. Remélem evvel valamennyire kárpótolni tudtalak. Én nagyon jól éreztem magam. Jó éjszakát és Szép álmokat!''
Ezt olvasva megnyugodtam egyenlőre. Leültem a gép elé Devilt simogatva kezdtem el beszélgetni a fiúval. Elmeséltem neki ezt a mai napot. Lehet megint csak képzelődtem,de mintha enyhe féltékenység látszódott rajta...Habár így monitoron keresztül egy random karakteren nehéz megállapítani. Én vagyok az álmodozás és a bemeséli mestere. Ettől függetlenül jól elbeszélgettem vele mindenféléről. Egyszer-kétszer kitértem erre a találkás témára. Nem igazán tudott rá mit írni. Itt olyan zavartnak tűnt,de nem tudom miért. Talán fél tőlem? Ez marhaság... Nem hiszem,hogy olyas fajta valaki. Hajnalig beszélgettünk. Néha olyan zavarba ejtő dolgokat írt,hogy még most is zavarban vagyok miatta. Az arcom teljes pírbe borulva tettem a párnához és talált rám az álom. Sajnos aznap reggel szüleim veszekedésére ébredtem. Leszaladtam az emeletről,de nem kellett volna. Már nem csak pénzről volt szó,hanem a családról is és így rólam is. Elkezdtek engem is belekeverni. Elegem lett belőlük és felvettem valamit megfogtam a fülhallgatóm és a telefonom a szüleim ellenkeztek velem,hogy nem megyek sehová sem,de én csak nyugalmat akartam tíz óra körül erre ezt kapom. Sehol nincs béke...Még ott se ahol az úgy nevezett otthonom van. Kirontottam az ajtón és elmentem ismét a jó parkba. Leültem egy padra és elkezdtem zenét hallgatni majd később animét kezdtem el nézni. Komolyan mondom ez a világ kerget az álomvilágba...A virtuális világomba. Már nincs támaszom,aki drágalátos nagymamám volt... Egyedül érzem magam... Ezt a szomorúságom és a dühömet egy jó kis pasis animén vezettem le... De a legjobbkor jön...
-Ohh...Miket nézel te? Nem is tudtam,hogy ilyen perverz vagy!
Hirtelen lekaptam magamról a fülhallgatót. Nagyon megrémültem.
-Ca-Castiel...?
Erre rám ugrott a kutyája.
-Démon!~kiabált rá a kutyára.
Megsimogattam a kutyus fejét.
-Nagyon szép kutya... Lehet látni,hogy jól tartod.~mosolyogtam rá.
A kutya meg is nyalta az arcom.

-Fura...Pedig nem így reagál az idegenekre.
-Lehet szimpatikus vagyok neki. Amúgy nem fura egy kutyának az a név,hogy Démon?
-Miért egy macskának az,hogy Devil?
-Hát...De...Várj...Te honnan tudsz róla,hogy így hívják?
-Semmi...Csak hallottam valahonnan.~tette a szájára a kezét.
-De én nem emlékszem,hogy mondtam volna bárkinek is!
-Mert rossz a memóriád! Nekem jó az emlékezetem,tán fáj?!~állította biztosan.
-Isten mentsen...! Én ilyet nem mondtam!
-Amúgy tartozom neked a telefon miatt. Tényleg nagyon fontos volt,hogy megtetted amit kértem. Végre nem tudja szívni a vérem a Szöszke.
-Semmiség...Megvédtél Amber-től...Sőt még Nathaniel-től is.
-Gyere!~húzott fel a padról.
-Mégis mire készülsz?~adta a kezembe a pórázt.
-Szerinted? Sétáltassunk kutyát!~fordította el a fejét és motyorog magában.
Együtt elmentünk sétálgatni a parkban és közbe beszélgettünk.Viszont a  kutya néha gyorsabban ment és azt hittem elesek. Párszor össze is jött és Castiel úgy vettem észre aggódott értem. Majd ezután jött egy váratlan húzása. Ott hagyott a kutyával. Én csak néztem...Mégis mit csináljak Démon-nal? Majd pár perc múlva látom,hogy egy fiú a kocsiból kiszedve elővesz egy gitárt és odaadja neki. Biztos csak a barátja. Akkor nincs egyedül. Elkezdtem nézni a fehér hajú fiút. Nagyon ismerős valahonnan,de nem tudom honnan. Viszont tekintettünk találkozott és elmosolyodott. Castiel visszajött hozzám mire észbe kaptam. A pórázt odakötötte egy padhoz és adott a kutyusnak inni. Mit akar egy gitárral? Gondolkoztam rajta egy darabig...
-Ülj az ölembe! Megpróbállak valami értelmesre is tanítani azon a japán marhaságon kívül.
-De...De...

Megragadta a kezem és szó szerint belehúzott az ölébe. Megfogta a kezem és elkezdte a húrokat pengetni meg valamit magyarázott hozzá,de őszintén meg mondom nem nagyon érdekelt. Csak azon járt az agyam,hogy túl közel van ... és...és belépett az intimszférámba. Vörös volt az arcom,mint a paradicsom. Alig mertem Castiel-re nézni. Néha-néha mégis volt bátorságom hozzá és megpillantottam az arcát és ő is vörös volt. Mégis olyan kellemes volt,hogy ilyen közel volt hozzám...Valahogy megnyugtatott. Majd hallom a szüleim kiabálását. Szerencsétlent majdnem leütöttem,de olyan hirtelen jött ez a szitu. Gyorsan felálltam az öléből. Ő csak nézett rám,hogy mi bajom van végül ő is rájött,hogy csak a szüleim azok. Édesanyám odaszaladt hozzám és átölelt. Rájuk volt írva,hogy mennyire aggódtak értem. Mindketten ölelgettek. Castiel pedig észrevétlenül eltűnt mellőlem és önelégült huncut vigyorát láttam már csak.

Ez a veszekedés is jól végződött. Igazándiból nagyon hálás vagyok Castiel-nek ezért... Végre azt éreztem van valaki,aki a támaszom... Igaz nem mondtam el semmit erről,de mégis elterelte a figyelmemet. Emlékszem nagymamám is mindig ezt csinálta... A szüleimmel kézen fogva hazamentünk. Ismét kisgyereknek éreztem magam. Ami nem is olyan rossz. Legbelül nyugodtságot érzek. Bárcsak megmaradna ez az érzés. Emellett sajnos megfordult az a fejembe,hogy ez csak a vihar előtti csend. Majd kiderül...