A rémálmot követő álom...

Ahogy hazaértünk édesanyámnak segítettem főzni. Olyan nosztalgikus ez a nap. Boldog vagyok,hogy így alakult. Édesapám is beszállt. Elkezdtünk nevetgélni. Ritkán elveszek gondolataimba,hogy ez a család ami az őrületbe taszít ilyenkor mégis a nyugalomba. Szeretem őket,viszont néha úgy eltudnám viselni,hogy ne létezzenek. Ezt a világot nagymamám teremtette meg. Emlékszem megnevetett a marhaságaival... Mikor egész nap csak kettecskén voltunk milyen jó is volt. Míg a szüleim dolgoztak mi csak motyorásztunk. Megtanított sok mindenre amire ma nem lennék képes. Varrás,főzés és sorolhatnám.
Kicsi koromba elképesztő történetekkel bolondított,de ahogy nőttem fel már én vettem át a szerepét és vicces és olykor aranyos történeteket
meséltem el neki. Alapjába az én eseteimet figuráztam ki. Általában az ,,esti mese'' idő és éjszakánként voltunk a legaktívabbak.Sokszor vele aludtam még ilyen nagy koromba is. Nagyokat nevettünk este és mindig édesapám bejött,hogy ne legyünk ilyen nagy zajjal,mert mennek dolgozni. Még mindig érzem nagymamám ölelést,amit akkor kaptam mikor aludni készültünk. Meleg,kedves és megnyugtató. Mikor a barátnőm elhunyt,akkor is ott volt nagymamám. Vigasztalt és nyugalmat adott. Az a fiú,akibe szerelmesek voltunk ott hagyott és elment más lányokat hülyíteni. Nem tudhatom,hogy nem-e ez az egész váltotta ki belőle. De nagyon megutáltam,így nem is volt nehéz megválni tőle.  Az ígéretek minek vannak? Azért,hogy legyen mit megszegni? Vajon a fájdalom megismerése miatt? A barátnőm és az a fiú is megígérte,hogy örökre barátok leszünk és erről egy fa is tanúskodik mibe nevünket véstük. Nagymamám is ígért szépet,jót és reményt....Végül mégis itt hagyott. Miért...Miért múlandó minden? Rettegek az
elvesztéstől? Félek szeretni! Mégis...Mégis újra és újra elesek,mert próbálok embereknek hinni. Talán ezért is érzem ezt Castiel-nél és Devil-nél is... Kiragadnak ebből a bonyolult világból. Megmosolyogtatnak és visszahozzák a színt az életembe és ismét nem fekete-fehéren láttok. Amióta ez a szövetség létrejött párszor nagyon megnevetett. Lehet nem egy minta ember,de hiszek a bizalmában,mert nem szegte meg az eskünket. Vajon egy ilyen alak miért ilyen felelőtlen? Emiatt szeretnek belé a lányok? Én nem leszek köztük... Csak...Csak érdekes ez a felállás. Ahogy magam gondoltait bobozgattam ki az idő elrepült és az ebéd ami vacsora lett elkészült. Leültünk az asztalhoz és ,,megebédeltünk''. Felmentem a szobámba bekapcsoltam a gépet,de egyszerűen olyan erős sírás kerülgetett,ezért elővettem a régi naplómat. Elkezdtem lapozgatni és kiesett egy kép,ahol hárman voltunk. Sírva felvettem a földről és magamhoz öleltem és elolvastam ami a fénykép hátoldalán volt.

,,A második családod emlékére. Mely örökké együtt marad! E kép lesz a bizonyíték!''

Mindegyik sort más írta... A kézírásunkból tudtam kié volt a mondat. Itt olyan 14-15 évesek lehettünk. Majd ahogy tovább nézegettem a füzetem láttam nagymamám versét is. A könnyem nem akart elállni. Egyre jobban fájt a múlt. Bárcsak elmenekülhetnék előle...Bárcsak megváltoztathatnám! A kiscicám nyávogása térített észhez és a gép prüntyögése... Beleugrott az ölembe a macsek és megnyalta az arcom,majd dörgölőzni kezdett. Felvettem a cicát és leültem a gép elé. Láttam Devil írt. Ilyen állapotban nem irkálhatok neki. Borzalmas a kedvem. Nem akarom terhelni őt. Így is leterhelem az én múltammal. Igaz ő is mondott egy-két dolgot,hogy a szülei távol vannak és alig látja őket és hiányoznak neki... Meg az iskola...Ahj...Legszívesebben kiadnám magamból,de nem akarom,hogy csak erre kelljen nekem! Inkább hazudok neki az ő érdekében. Valamit kitaláltam és leírtam neki. Mintha átlátott volna az álarcomon. Tudta,hogy minden szó hazugság. Mit írjak erre? Erre ő írt...
-Tudom valami bánt. Miért nem vagy
őszinte velem?
-Sajnálom...Nem akarlak téged terhelni!
-Mégis honnan vetted?
-Én érzem...Nem akarom és kész!
-Nem bízol bennem?
-Nem erről van szó! Kérlek higgy nekem!
-Legyen,de ezért tartozol nekem!
-Hm? Miről beszélsz?
-Találkozni akarok veled! Eldöntöttem...
-Most ez komoly? Ez váratlanul ért!
-Ennek az egész játéknak ez a lényege,nem?
-De...De akkor is...
-Nyugi,nem harapok. Ezt még megbeszéljük. Lehet meglepődnél,hogy ki vagyok.
Ezt a mondatot olvasva lefagyva néztem előre. Egyre jobban érdekel,hogy ki van a másik oldalon. Belemegyek a játékba. Megakarom ismerni! Talán azért is,mert nem akarom elveszíteni amiatt a másik lány miatt. Lehet önző amit most gondolok,de ez az igazság! A beszélgetésünk ismét órákon át tartott. Ahogy abbahagytuk a beszélgetést egy kis félelem is fogott el. Mi lesz ha meglát és csalódni fog? Vagy lehet ez csak maszk és valójában nem is ilyen? Nincs időm ezen agyalni,hogy fogok így felkelni holnap. Akárhogy próbáltam magamra parancsolni,hogy aludjak mégse ment. A sötétség most annyira ijesztőnek tűnik. Néztem a plafont és vártam az én hősöm,hogy mentsen meg a sötétségtől...
Csak a kutyák magányos vonyítását hallottam mely tele volt fájdalommal. Mintha valaki után sírtak volna.
Éjfél körül kinéztem az ablakon és megpillantottam a várost mely fénybe volt borulva és neki támaszkodtam az üvegnek. Minden ami eddig fájt ismét feltört... Hányszor éreztem ezt.. Hányszor
próbáltam az éj előle menekülni! Az ablak előtt talált meg az álom.

 Másnap reggel magamtól ébredtem fel és megérintve az arcom éreztem,hogy nedves. Megtöröltem az arcom és bementem a fürdőbe egy kellemes zuhanyt venni. Jó sokáig áztattam magam és összekapartam magam,mint ahogy szoktam. Az iskolába nagyon hamar beértem. Megyek egyik folyosóról a másikra,de ekkor a DÖK terem előtt megláttam egy nagy példaképem. Most csak álmodok? Ez nem lehet igaz?! Hirtelen elvigyorodtam és odaszaladtam...
-Szi-Szia...Ne-Nem tudtam idejársz.~mondtam pirultan.
-Hm? Öhm...Szia.~nézett rám furán.
-Lehet te nem ismersz,de tudom,hogy te ki vagy!~mosolyogtam rá.
-Értem...Na és ki?~nevetett fel.
-Te vagy Armin vagyis ... DarkKiller a War is Ours-ből.
-Kevés kocka lány van!~mosolygott.
-Tudom...Tapasztaltam.~néztem rá imádattal.
-Na és mi a te neved?
-A-Angel...
-Örülök,hogy megismerhettelek. Egy ilyen kockát,mint te muszáj leszek kihívni egy párbajra!
-Kihívás elfogadva!~nevettem fel.
Erre valaki megölelt.

-Ki ez az aranyos kislány,bátyó?~mondta kedvesen.
-Ő Angel.
-Szi-Szia...Öhm...
-Alexy a neve. Ikertesóm. Ne lepődj meg,ha letámad szereti a cuki dolgokat és te annak bizonyultál.~mondta vidáman.
-Remélem jól kijövünk Angelina!
-Ne hívj így!~mondtam pirultan.
-Mégis miért ne? Így szebb,Angelina.~állította akaratosan.
-Angel már mindenhol kerestelek!~kiabált Ken.
-Te mégis kikkel barátkozol,Angelina?~kérdezte enyhén lenézően.
-Mégis kik ezek?~nézett rám kérdően Ken.
-Izé..Nos...Alexy és Armin. Alexy és Armin,ő itt Kentin.
-Értem...Várjunk..Te az az Armin vagy?
-Ha kockaságra gondolsz,akkor igen!~büszkén jelentette ki.
-Tényleg amúgy,hogy kerültök ide? Nem késő egy kicsit az átiratkozásra?~kérdeztem tőlük.
-Kicsi lány,mi eddig is idejártunk csak hol magántanulók voltunk vagy néha napján be is jártunk. A szüleink munkája miatt. Úgy néz ki ezt a két hónapot és a következő évet már itt töltjük.~nevetett fel.
-Ennek örülök és velünk lesztek?
-Naná!~jelentette ki Alexy.
-Remélem jól kifogunk jönni!~mondta Ken.
-Én is.~mondta megnyugtatóan Armin.
-Amúgy Kentin drága muszáj leszek változtatni a stílusodon!
-Mi van?! Mégis miért?!~nézett rá furán.
-Alexy inkább máskor adj tanácsadást,mert itt jön Nathaniel.
Ő is befutott. Ezen a napon Armint és Alexyt zaklattam nagy részt. Olyan boldog vagyok,hogy végre van még valaki,aki kocka,mint én! Nathaniel pedig másképp viselkedett. Nem volt annyira rugalmatlan és komoly. Jobban tetszett ez a sítulsa. Nem kell mondanom,hogy dög unalom volt az iskola. Csak a szüneteket vártam mindig. Mire eljött a legeslegnagyobb szünet nem más,mint a hazamenetel. Kennel épphogy kitettem a lábam,de az ajtó előtt várt Castiel. Mégis mit akarhat tőlem?