Életem vihara...

Teljesen magamba zuhantam arról már nem is beszélve,hogy teljes sokk alá kerültem! Armin észrevehette,ezért inkább ő lépett valamit...Felhívta mentőket. Én ez idő alatt csak bámultam ki a fejemből és a könnyem nem akart elállni. Pár perc alatt kiértek... Mire észbe kaptam már a kórházban voltam és egy orvossal beszélgettem. Kezdtem magamhoz térni és fel fogni,hogy mi történt. Ő nyugtatgatott kisebb-nagyobb sikerrel. Nem bírtam az érzelmeimet visszafogni és a nyakába ugortam...Eléggé meglepődött,ahogy láttam az arcát.

Végül ő is szorosan magához ölelt és elkezdte simogatni a fejem. Ez valamilyen szinten megnyugtatott és kezdtem lehiggadni. Majd lassan szétválni készültünk. Annyira nem akarok...Olyan jó,hogy így ölel magához. Nem akartam elengedni őt,de csak elment. Én addig leültem egy székre és csak vártam,hogy mi a helyzet édesanyámmal. Egy kis idő múlva Armin visszatért hozzám és hozott innivalót. Jól esett,hogy gondol rám is még,ha ezek egy icipici apróságok is! Próbálta ezek után elterelni a gondoltaimat. Sikerült is neki majd hirtelen rákérdezett egy-két dologra,ami nekem teljesen kiment a fejemből.
-Öhm...Nem kéne szólni édesapádnak vagy valakinek? Nem maradhatsz egyedül! Arról nem is beszélve,hogy...~nézett rám aggódóan.
-Nem...Nem szólok apámnak! Engem felejtsen el! Nálam leszerepelt!~lehangolóan
válaszoltam.
-De...~Armin értetlenkedve nézett rám.
-Nincs de! Biztos hívta a kórház is őt! Gyűlölöm őt!~fordítottam el a fejem.
-Akkor sem helyes! Valaki csak van,aki...!
-Cicavirág! Mi történt édesanyáddal?~rontott be.
-Né-Nénikém?!~elkezdett ölelgetni.
-Ohh,szervusz!~mosolyodott el,ahogy tekintette a fiúra tért.
-Csó-Csókolom?~köszönt zavartan.
-Hol van édesapád?~nézett rám kérdően.
-Ha én azt tudnám! Valahogy már nem is érdekel!~feleltem dühösen.
Elég sokáig nem hallottam az orvosról,ezért ismét a pánik kerülgetett,de végül kitalált nagy nehezen! Hála istennek semmi komolyabb baja nincs,de pár hétig bent kell maradnia,mert kiakarják vizsgálni. Ez egy kicsit aggasztott. Lehet most nincs komolyabb baja,de mi lesz akkor,ha mégis? Néztem magam elé,de ekkor észrevettem,hogy Armin meg fogja a kezem és megszorítja.
-Nekem lassan mennem kell. Ne aggódj...Édesanyád rendben lesz!~nézett a szemembe és a pír álarca alól egy mosoly látszott.
-Köszönöm...Armin!~viszonoztam a mosolyát.
-Amúgy szerintem ne gyere iskolában,mert így csak rossz vége lesz. Ki vagy bukva...Ez egy jó tanács,Angel!~mondta aggódóan.
-Egyetértek a fiúcskával. Majd nálam addig el leszel... Úgy is rég aludtál nálunk!~mosolyodott el a nénikém is.
-Igazatok van!~bólintottam.
Végül nénikém és Armin összekaparta. Olyan fél kilenc körül jöttünk el a kórházból. Elköszöntöm Armin-tól egy jó nagy öleléssel. Már most éreztem,hogy semmit nem fogok pihenni főleg most,hogy az agyam csak járni és járni fog. Néha mit meg nem adnék egy kikapcs gombért a fejembe,de sajnos nincs. Úgymond hazaértem. Az unokatestvéreim aludtak...Reménykedtem,hogy így lesz,mert most semmi türelmem nem lenne hozzájuk. Leültem az asztalhoz és a nénikém megkínált finomságokkal. Ő is helyett foglalt és...
-Nem hiszem el,hogy az apád ilyen felelőtlen!
-Tudom...De bárcsak tudnám miért!
-Amúgy nem akarok pesszimista lenni,de készülj arra,hogy ígyis-úgyis te húztad a rövidebbiket!
-Huh? Miről beszélsz?
-Ahogy a testvéremet...Vagyis édesanyádat ismerem biztos fog valamit lépni erre!
-Ohh...Most már értem miről beszélsz!~hajtottam le a fejem.
-Csillagbogaram. Rám bármikor számíthatsz... Ne hallgass apádra...Attól,mert ő utál minket én szeretlek titeket!~fogtam meg az arcom és emelte fel,hogy nézek a szemébe.
-Igazad van...Engem mától ő nem érdekel!~egy könnycsepp gördült le az arcomon.
-Én is egy idióta voltam,hogy nem próbálkoztunk közeledni hozzátok! Kérlek ne érezd itt magad feszélyezve...! Érezd magad otthon!~törölte le a könnycseppem.
-Rendben. Köszönöm...Köszönöm,hogy vagy nekem nénikém! Én is miért nem próbáltam közeledni hozzátok!~öleltem meg őt.
-Te még gyerek vagy! Nem tudtál volna semmi sem tenni!~simogatta a fejem.
Most először kerültem ilyen közel a nénikémhez. Amióta ide költöztünk egyszer sem találkoztam vele,pedig csak pár kilométerrel messzebb laknak tőlünk! Emlékszem rá,hogy kicsi koromba mániám volt vele lenni! Ő számomra a második édesanyám. Hiába van keresztanyám,de az tesz rám magasról. Nem is ismerem...Azt sem tudom ki az. Nem értem miért nem ő lett a keresztanyám,aki mindig mellettem próbált lenni...Csak a felnőttek gyerekes viszályai,ami az önzőségből és meggondolatlanságából származik. Mától nem érdekel édesapám szava...Talán,azért is...Mert számomra sosem volt! Ilyen apára nincs szükségem! Végül betoppant a bácsikám is. Értetlenkedve nézett ránk. Nagyon meg volt lepődve,hogy itt vagyok. Mindent elmondtunk,hogy mi történt. Ő is le volt sokkolva. Legalább nem csak nekem volt sok(k)! Amíg a bácsikámmal is beszélgettem,addig a nénikém gyorsan rendbe rakta az egyik szobát. Láttam rajta,hogy röstelli valamilyen szinten,hogy a szoba kicsit lepukkant,de megbeszéltük,hogy holnap megcsináljuk normálisan. Erre az estére tökéletes nekem. Én csak egy valamit tudtam... Engem édesapám felejtsen el és nem akarok vele találkozni! Az ágyamon feküdve csak az érzelmeim találtak rám,amit édesapám iránt érzek.. De sajnos ez gyűlöletnél nem volt több! Egész éjszaka csak forgolódtam és csak a gondoltaim gyötörtek. Olyan sokat foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel,gondolatokkal és érzelmekkel,hogy lassan már a férfiakra is ilyen szemmel tudok csak nézni,mint apámra. Mi tévő legyek? Nem lehet mindenki ilyen...De most ez valahogy nem megy. Félek,ha Nathaniel-lel vagy Ken-nel...Bárkivel aki fontos számomra meg fogom bántani. Én nem akarok megváltozni,de annyira ellenzek már mindent! A legröhejesebb az,hogy a barátaim többsége hímnemű! Szóval tök jó! Én és a logikám... Kellett nekem fiús lánynak születni! Ajh...Megőrülök! Tiszta bolond vagyok! Arról nem is beszélve,hogy skizofrén kezdek lenni. Ez már beteges. Lassan,azért befejeztem a társalgást magammal és elaludtam.

Másnap reggel ismét arra ébredtem,hogy sírok akaratom ellenére,viszont az álmomra nem emlékszek,hogy mégis mi lehetett. Valahogy ez nem igazán érdekelt. Nehezen felkeltem és megpillantottam az órát. Alig volt késő... Csupán fél tizenkettő van. Ekkor benyitott a nénikém.
-Jó reggelt...Vagy inkább délutánt?~mosolyodott el rajtam.
-Jó reggelt?~én is mosolyodtam el zavaromban.
-Gyere,menjünk enni! Már kész az ebéd.~hívott le.
Jó vagyok egynek...Ebédre ébredek. Leültünk és elkezdtünk enni. Nem hittem volna,hogy ilyen jól főz. Nagyon hasonlított arra,ahogy édesanyám főz. Lehet,ezért is esett jól!
-Te,hogyhogy nem dolgozol?
-Hát... Két kismaki mellett nehéz lenne! Szóval nem...Nem dolgozok.~mosolyodott el.
-Mondjuk az is igaz,hogy a bácsikám jól keres.
-Igen...Ezért így könnyebb volt ott hagyni,de nem bánom!
-Ezt,hogy érted?
-Én nem az a tipikus munkamániás rabszolga típus vagyok. Inkább ez a háziasszony!
-Ohh...Értem! Szeritnem én pocsék leszek!
-Ne mondd ezt! Majd tanítgatlak akkor!~mosolyodott el.
-Rendben!~feleltem vidáman.
-Na de kezdjünk valamit a szobáddal is! Kapd össze magad!~parancsolt rám,mintha az édesanyám lenne.
Felöltöztem és olyan bő két-három óra alatt egy szép kis szobát varázsoltunk. Miután ez meg volt elkészültünk és elindultunk édesanyámhoz,hogy meglátogassuk őt. Beértünk a kórházba és bementünk hozzá. Első kérdéseim édesanyámhoz az volt,hogy volt-e már bent édesapám és hogy érzi magát. Az utolsóra kaptam választ,de ami édesapámmal kapcsolatos semmi. Gondoltam nem erőltettem ezt inkább és majd válaszol rá,ha úgy érzi. A nénikém hamarább elment,mert elmegy az unokatestvéreimért. Hagyott egy kis pénzt nekem,hogy amikor gondolom majd jöjjek haza busszal. Ott hagyott minket és még sokáig beszélgettünk. Az idő hamar elrepült. Édesanyámtól egy puszival és öleléssel váltam el. Kimentem a busz megállóba,ami a kórház előtt van. Nézegettem a menetrendet..Számoltam a perceket,de sehol semmi. Leültem a padra ami ott volt..Majd hirtelen felkaptam a fejem,mert egy ismerős hang szólított. Pont ő rá nem számítottam! Ő mégis mit keres itt? Hogy kerül ide?
-Szia...Miért vagy ilyen szomorú? Történt valami azonkívül?
-Hello...Hosszú történet és,hogy érted ezt az ,,azonkívül''-t?~néztem fel rá zavarodottan.
-Jó akkor nem kérdezek semmit sem! Mondjuk jogos,ahogy viselkedsz...~fordult el tőlem.
-Izé...Vá-Várj! Ne haragudj! Nem szokásom bunkózni!~pirultam el.
-Amúgy meg tudom,hogy mi történt... Nézd el neki!
-Mégis mit..? És kinek?~néztem rá kérdően.
-Rajtam kívül szerintem még te ismered eléggé,hogy tud milyen természetű!~mosolyodott el.
-Nem tudom miről beszélsz...!~hajtottam le a fejem.
-Mindegy majd beszélek vele!~indult el.
-Lysandre! Miért? Miért foglalkozol velem...? Elmondanád,hogy mit akarsz evvel jelezni..?! Vagy valami?!
-Nem..Nem foglalkozom veled!
-Akkor? Mi van? Már semmit nem értek!
-Csak azt akarom,hogy megtalálja a választ! Ennyivel tartozom neki!
-A...Választ? Ki? Kinek tartozol?
Jó...Értem...Fura egy fickó! Most miről is beszélek vele? Hehe... Most ő szívott valamit vagy én? Sosem voltam ennyire összezavarodva,mint most! Lysandre úgy néz ki ért hozzá! Összezavarás mestere!
-Öhm...Elmondanád,hogy mégis miről beszélsz? Hehe...~fogtam meg a vállát és nevettem zavarodottan.
-TITOK!~vigyorgott kihívóan.
-De...Milyen válasz...? Kérlek..Mondd el!~néztem rá kiskutyaszemekkel.
-Nem mondom el!
Szerintem élvezi,hogy kiakaszthat! Rosszabb,mint Castiel! Kezdem felfogni miért értik meg egymást!
-Légy szíves! Tényleg nem értem a lényegét ennek a beszélgetésnek!
-Majd meglátod!~vette le a kezem a válláról.
-Huh? Lysandre?!~kiabáltam utána.
-Fontos vagy neki!~fordult vissza hozzám.
-DE KINEK?!~kiabáltam torkom szakadtából...
Viszont erre már nem válaszolt...Úgy tűnt el,ahogy felbukkant. Most csak én tartottam ezt a beszélgetést totál összefüggéstelennek vagy...Vagy csak lassú felfogású vagyok?! Nézzem el neki? Válasz? Tartozik neki? Fontos vagyok számára? MI VAN?! Jó az agyam lezsibbadt amennyire csak lehetett. Az IQ-m csökkent százzal az is biztos...! Végül a busz is ideért felszálltam rá. Hely sajnos nem volt,ezért végig álltam. Néztem a kocsikat...A házakat...A boltokat és az embereket. Mindenki és minden olyan különböző... Annyira érdekes ez! Főleg most,hogy Lysandre-rel is találkoztam...Na ő tényleg érdekes egy figura. Ismét felébredtem gondoltaim tömkelegéből és leszálltam a buszról. Ahogy mentem megláttam Castiel-t... Nem mertem odaköszönni...Valahogy most úgy éreztem inkább fel a süsüt és eltűnni innét! Picit belehúztam a tempóba. Nem akarok ma már senkivel sem találkozni.

Majd hirtelen megálltam és eszembe jutott amit Lysandre mondott. Visszafordultam és Castiel-re néztem. Teljes pírbe borult az arcom...Amiket mondott...A-Az ő..Ő rá vo-volt igaz? Ezt pró-próbálta e-el mondani? Ezek mellett már az idő is jelzett nekem... Eleredt az eső...De én csak álltam és döbbenten bámultam magam elé.