Fájdalmas emlékek...

Ezen agyaltam egész este. Nem tudtam másra figyelni csak erre az érzésre,de a legrosszabb,hogy a régi emlékek is előtörtek. Minden amikor elkezdődött... Mikor először szerelmes lettem és ami szerencsétlenséggel járt...Nem is kicsivel... Egy életbe került és a mai napig magam hibáztatom,hogy a legjobb barátnőm meghalt. A mellkasomat a bánat és a bűntudat nyomta. Miután leléptem erről a játékról egész este csak forgolódtam és a sírás kerülgetett... Akkor megfogtam nem leszek többet szerelmes,mégis akart-akaratlanul úgy érzem az vagyok... Szerelmes vagyok ismét... Még akkor is,ha össze vagyok zavarodva. A percek alig váltották egymást... Úgy éreztem ez az éjszaka egy örökké valóság és soha nem akar véget érni és a múlt csak tovább marcangolhat. Végül megláttam nap fényeit ami a redőny kicsi résein világított be... Megnyugodtam,de az érzés nem akart megszűnni. Öt óra körül elkészültem és csak feküdtem az ágyon. A telefonon állandóan csak az órát néztem. Elegem lett,hogy ilyen lassan telik az idő,ezért fél hat körül elment a parkba. Leültem egy padra és elkezdtem sírni... Borzalmas érzés. Úgy érzem ez megöli a lelkem. A tudat,hogy az én hibám... Cserbenhagytam a legjobb barátnőm... A testvéremet. Bármit tettem,de már túlságosan is késő volt. Riválisokká váltunk egész addig amíg ő meg nem halt. Öntudatlan állapotban voltam. A testem ott volt,viszont az elmém teljesen máshol járt... Erre egy hang megszólalt... Már azt sem tudtam,hogy tényleg valaki szól hozzám vagy csak a képzelet szüleménye.
-Te mit keresel itt ilyen korán?
-Na-Nathaniel?~meglepődötten néztem rá.
-Miért sírsz? Mi történt?~nézett rám aggódóan.
-Semmi...De tényleg.~mosolyogtam rá kedvesen.
-Biztos?
-Igen. Amúgy mit csinálsz itt?
-Reggelente kocogni járok. És te? Még van bőven időd a suliig.
-Tudom... Csak kijöttem levegőzni.
-Hatkor?
-Nem tudtam aludni és nem éreztem jól magam,ezért gondoltam erre.
-A szüleid nem furcsállották?
-Nem...Már ők elmentek dolgozni.
-Értem. Gyere...
-Mégis hova?
-Csak mutattok valamit!
Nathaniel megfogta a kezem és a park egy eldugott részére vitt. Mikor megláttam a lélegzetem is elállt,mert olyan gyönyörű volt.
-Ez elképesztő. Meseszép!
-Tudtam,hogy tetszeni fog.~nevetett fel.
-Köszönöm.~mosolyogtam.
-A-Amúgy is megakartam neked mutatni. Csak te tudsz róla és én.~pirult el.
-Tényleg hálás vagyok,amiért így megbízol bennem!~enyhe pír jelent meg az arcomon.
-Örülök,hogy már nem sírsz. Ha gondolod és ha úgy érzed elmondhatod majd nekem... Hátha tudok majd segíteni!
-De mondom semmiség az egész.
Oda akart jönni hozzám,viszont megbotlott egy faágba így rám esett.
-Ne...Ne haragudj!

Egymás szemébe néztünk... A szívem hevesen kezdett verni. Teljesen zavarba jöttem. Nem tudtam mit fogunk lépni. Ő óvatosan megfogta az arcom és a megmaradt könnycseppeket letörölte. Elkezdte gyengéden felemelni a fejemet. Már szinte hallottam minden lélegzet vételét olyan közel kerültem hozzá... Az ajkaink már majdnem egymáshoz értek,de ekkor én...
-Nathaniel...Ne haragudj!~ellöktem.
Zavarodottan nézett rám. Láttam rajta,hogy azt sem tudja mit akartunk tenni. Erre idegesen felállt,de hátraesett bele egy kis tavacskába.
-Úristen,minden rendben?~aggódóan kiabáltam hozzá.
Lassan felbukkant a feje és megláttam a kezét,hogy mutatja prímán van. Itt elkezdtem nevetni,főleg amikor megláttam,hogy a feje tetején egy alga csomó van!
-Mi olyan vicces?~mosolyogva kérdezte.
-A hajad...~haltam meg a röhögéstől.
-Ohh...Úgy néz ki késni fogok a suliból!~ő is felnevetett.
Felakart húzni,de nem tudtam a lábamra állni,ezért felvett a hátára és leültetett egy padra. Kicsit megmasszírozta a lábam és utána jobb lett. Valószínűleg csak begörcsölt.
-Biztos az én hibám,amikor rád estem!~mondta aggódóan.
-Ne aggódj,jól vagyok!
Erre kiszedtem egy alga
darabot a hajából és végül megint
elkezdtünk nevetni. Az idő így már hamar elment,ezért Nathaniel hazafelé vette az irányt én pedig az iskola felé.
-Szia...Mióta jársz a parkba?~Castiel nézett rám furán.
-Most miért ? Én nem járhatok?~vidáman kérdeztem.
-Mégis mit szívtál?
Furán nézett rám,de ekkor meglátta Nathaniel-t.
-Ohh...Már értem... Na cső.
-Most mi bajod van?
-Semmi... Na de megyek.~fordult el tőlem.
Nem tudtam,hogy reggelente ő kutyát sétáltat suli kezdete előtt tíz perccel. Vajon mi ütött belé? Biztos csak Nathaniel miatt lépett le így! Beértem a suliba és természetesen a Szöszi késett a suliból... Ken-nel és vele nagyon sokat nevettünk....Volt amikor a lányok is becsatlakoztak...Melody,Iris még Violetta is valahogy hozzánk keveredett. Szerintem igazából csak most illeszkedem be. Majd az egyik szünetbe meghallottam ezt a beszélgetést...
-Nos...Én Angel-lel fogok próbálni!~állította Castiel erőteljesen!
-Mi van?!~Nathaniel csodálkozva kérdezte.
-Jól hallottad...!~ekkor magához rántott.
-I-Izé...
-Angel mi már ezt lebeszéltük!~enyhén megbökdösött.
-I-Igen...~zavarodottan mondtam.
-Most csak vicceltek?!~teljes sokkba került.
-Nem...Ugye,Angel?~rámenősen kérdezte.
-Igen...Castiel..~mondtam komolyan.
Biztos rosszul esett neki,de mégis csak szövetséget kötöttem vele és megvédett Amber-től is...De Nathaniel is lépett... Én meg fogok őrülni! Szóval ott hagytuk és egy darabig csak maga elé nézett majd elindult valamerre. Az utolsó két órában csak őt néztem... Sajnáltam,de tényleg... Mégis mit csináljak? Teljesen elrontottam a napját... Pláne,hogy még szerelmes is belém!  Az utolsó óra hamar elment és végül már csak a próba maradt,amit a drágalátos Vörössel kell végig kínlódnom.
-Nos?~nézett rám kiskutyaszemekkel.
-Te mióta tudsz ilyen lenni?
-Ne térj ki! Van már végre valami ötleted?!~átváltott komolyra.
-Nem... Nincs...~mondtam neki remegő hangon.
-Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,Halld meg imám, ne lökj pokolba le.~olvasta átélve.
-Mi a francot csinálsz?~suttogtam oda neki.
-Hallgatózik valaki! Szóval játszd a szerepet!~suttogta Castiel.
-A szent csak áll, bár hallja az imát.~olvastam fel zavarodottan.
-Állj s a jutalmat én veszem im át. Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.~olvasta mámorosan.
Majd egyszerre felolvastuk...:CSÓK!

Egymásra néztünk és...